†Part 24†

*Yasmine szemszöge*

Az ajtóban álltunk. Anya, apa, James és én. Már legalább 1 órája kérleltem őket és hisztiztem azért, hogy vigyenek magukkal. Hisztiztem? Oh, bocsánat, azt hiszem elég finoman fogalmaztam. Tudom, hogy ez gyerekes és szánalmas, de egyszerűen nem tudok itt lenni. Zayn nélkül olyan, mintha nem kapnék levegőt. Egyszerűen fulladozok nélküle és erre még az is rátesz egy lapáttal, hogy tudom ő legszívesebben eltüntetne a föld felszínéről. Ennek ellenére én még mindig hiú reményeket fűzök hozzá... Bár tudom ebből úgyse lesz semmi. Semmi, mert én örökre elvágtam magam előtte. Még csak nem is az én hibámból - oké az én kezem is benne van, de nem olyan mértékben -, hanem a szüleink hibájából... És mind ezek mellett én most mégis ahhoz a két emberhez fordulok menedékért, akiknek tövig benne van a keze. Ez talán szánalmas és kétszínű, de egyszerűen még mindig jobb velük az élet egy másik országban, mint itt ebben a fojtogató környezetben. Szóval igen. Leszek szánalmas és kétszínű csakhogy nekem valamivel jobb legyen. Még ha csak millimétereket is, de a távolság engedne a nyakam körüli kötél szorításán. És ki tudja, talán megismerkednék egy normális pasival, aki mellett boldog lennék és végleg kiverhetném a fejemből ezt a hülye házasságot! A szüleink akkor már úgyse tudnának mit kezdeni... Se én se Zayn nem akarja ezt. Manapság már nem abban a világban vagyunk, hogy tudjanak minket befolyásolni, nem de bár?

- Ayesha nem és kész! Már ezerszer letisztáztuk, hogy nem megoldható, hogy velünk utazz - szólalt fel erényes hangon apám mire én egyet nem értésem jeléül dobbantottam egyet lábammal.

- Miért nem érted ezt meg kincsem? - simogatta volna meg anya az arcomat viszont én ezt nem néztem jó szemmel így lesöpörtem kezét arcomról. Ő csak megszeppent cselekedetemtől.

- Ti! Ti! Egyedül TI vagytok az oka annak, hogy ide jutottam. TI nem értitek meg, hogy ez a helyzet engem ki készít és menekülni akarok innen! És még ti mondjátok, hogy nem értelek meg titeket?! A saját szüleim vagytok. Tudjátok ti mivel jár egy gyerek?! Mert nem hiszem! - váltott át idegesen csengő hangom hisztérikussá - Mindent meg kéne tennetek a boldogságom érdekében és mellettem állni, vigyázni rám, segíteni a bajban. Ott kellett volna lennetek mikor beteg voltam és ápolni engem, esténként altató dalokat énekelni, hogy hamarabb elvigyen az álom. Éjszakánként megnyugtatni ha rossz álmok gyötörtek és meghallgatni bármi problémám van - törtek elő könnyeim majd patakokban kezdtek el hullani. Mostanában mindig és mindig csak sírok. Kész érzelmi roncs lettem és az egyetlen, aki ezt észreveszi az...

- James - mondta apa mintha csak olvasott volna a gondolataimban, habár ez a mi családunkban elég lehetetlen... - Tudod részben azért is vettük fel, hogy ott legyen veled. Ő volt ott helyettünk. Szóval nekem ne mond azt, hogy nem foglalkoztunk veled!

- Szerinted James mindent megold, helyettesít és kárpótol?! - ordítottam torkom szakadtából és csak remélni tudtam, hogy James nem veszi ezt magára.

- Én ezt nem hallgatom tovább! Most elmegyünk. Zayn miatt maradnod kell! Kompromisszumra kell vele jutnod! Szépen elmondod neki az okokat, hogy miért jobb befektetés számára ha veled van és nem azzal a nőcskével - köpte a szavakat.

Ők még tényleg ezen vannak fent akadva? Nem értik meg, hogy minden el lett cseszve? Hogy ezen már nem lehet javítani.

- Látjátok? Ebből látszik, hogy nem ismeritek őt! Neki mindennél többet ér a családja és a szerelme! Nem lehet megvesztegetni "néhány" ropogós dollárral!

- Úgy érzem jobb is, hogy magadra hagyunk! Legalább lesz időd elgondolkozni a dolgokon, amiket most kiejtettél a szádon, és amikor visszajövünk térden állva fogsz könyörögni a megbocsátásunkért! - mondta apám teljes megvetéssel hangjában majd bőröndjét felkapta és ki rontott az ajtón. Én csak lesokkoltan álltam és néztem a hűlt helyét. Most tényleg azt mondta amit, vagy csak én értettem rosszul? Esetleg nem akarom elhinni és inkább figyelmen kívül hagyom mindazt, amit mondott, hogy nehogy itt rögtön belehaljak a fájdalomba? Anyám egy szomorú tekintetet küldött felém majd sarkon fordult és most először kimondta azt a bizonyos szót, amit még sohasem hallottam tőle.

- Sajnálom... - mondta, de olyan halkan, mintha csak a szél suhant volna el a fülem mellett. - Mindent... - suttogta majd kilépett az ajtón. Zokogva a földre rogytam. Nem tudtam mit tehetnék ezért csak sírtam és sírtam miközben arcom kezeimbe temettem. Miért ilyen feneketlen az én könnycsatornám? Idő közben James mellém guggolt majd kicsit átölelt és simogatásával próbált nyugtatni. Nem ment neki. Legalábbis nem úgy, ahogy szerette volna. Tudtam, egyszerűen éreztem, hogy komolyan gondolja. És ezt a sajnálomot nem csak a mostani veszekedésre érti, hanem minden egyes apró dologra, amit tett vagy épp nem tett meg. Egy részem örült neki, hogy legalább az egyik szülőm tanúsított némi együttérzést viszont a másik szomorú volt. Szomorú mégpedig azért mert tudtam, hogy anya nem tud kiállni apával szemben. Jól tudtam, sőt mindannyian jól tudtuk, hogy milyen apa. Könnyen elborul az agya és szereti ha minden úgy alakul, ahogy azt ő akarja ez pedig most nem jött neki össze. Egyáltalán nem. Azt remélte, hogy mikor ide jövünk szépen egymásra találunk Zaynnel és rögtön meglesz köztünk az összhang. Hogy Zayn tudni fogja miért vagyunk itt, hogy nem lesz barátnője és, hogy csakúgy, mint én ő is beletörődik majd a sorsába. De nem így történt. Zayn semmiről nem tudott és még barátnője is volt. Aztán rájött és teljesen kibukott. Meg utált mindenkit. Mindenkit, akinek a keze csak egy kicsit is benne volt ebben az egészben. A legjobban pedig engem. Engem, aki ugyan olyan áldozat ebben az egészben, mint ő. És, hogy miért is lettem én az utálat magja? Talán azért mert én voltam az, aki miatt el kellett volna hagynia a barátnőjét, és akihez hozzá kellett volna mennie... Túl sok dolgot kell elviselnem ezért a nyomorult életért. És ez alatt most nem gondolok az öngyilkosságra. Inkább csak a menekülésre. Elmenekülni valahová, ahol az égvilágon senki nem talál rám. Csak lennék a saját kis világomban és elfelejteném az összes gondom. Megismerkednék új emberekkel, végre lennének igaz barátaim... Cöh. Ez is milyen jó már nem? Sose voltak igaz barátaim... Rendben ott volt Javeria, de ő se tudott rólam szinte semmit. Nem véletlen, hogy most se tartjuk a kapcsolatot... És ez is miért van? Mert Mr. Malik miatt még rendes iskolába sem járhattam így nem ismertem szinte egy velem egykorú embert sem... Mindig csak otthon ültem és tanultam vagy felkészültem a házas életre. Még csak házi kedvencem sem lehetett! Pedig mennyire szerettem volna egy nyuszit vagy egy kutyust, esetleg egy macskát... De nem nekem még ez se adatott meg. Köszönöm neked Földanya, hogy ilyen csodás élettel jutalmaztál! És itt állok meg, mert nem akarok megint olyan szörnyűségeket álmodni, mint azon az elcseszett napon.

- Miss Kassar - emelt fel a földről James. Ki más? Végül is mindig ő állít fel ha padlóra kerülök, mert más nem igen foglalkozik velem... Ez a szörnyű igazság. Szóval sajnos vagy nem sajnos, de teljesen magamra vagyok utalva. - Ne sírjon. Nem érdemlik meg, hogy sírjon értük - mondta mire én keserűen felnevettem. A főnökei és most pont őket ócsárolta - még ha nem is szó szerint -, a lányuknak. Egy határozott mozdulattal töröltem le szemem alatt tanyázó könnyeim majd beszívtam a levegőt.

- Igazad van. Soha semmit nem tettek azért, hogy sírjak értük. De egyszerűen túlságosan fáj... - vettem fel egy szomorú mosolyt. - Én most megyek. Egyedül szeretnék lenni. Köszönöm James - mondtam majd egy őszinte szeretetteljes ölelésben jutalmaztam. Először kissé meglepődött és nem tudott mit kezdeni a helyzettel, de utána ő is átfonta rajtam karjait.

- Örömmel tettem kisasszony.

Meleg mosolya igazán megdobogtatta szívem.

- Ó és ezután szeretném ha csak Yasmin vagy Ayesha lennék. Ne te kisasszonyozz meg ilyesmi, mikor csak ebben az 5 percben is többet tettél értem, mint a szüleim. Hidd el, több jogod van ahhoz, hogy a keresztnevemen szólíts.

A titkos kertben folytattam a magamba zuhanást. Már legalább 2 órája itt lehettem. És, hogy mit lehet egy ilyen helyen 2 óráig csinálni? Elmélkedni. Igen legalább azóta a dolgokon gondolkozom és nem értem, hogy miért kapom ezt. Igaz mostanra már eléggé túltettem magam az előbbi kis jeleneten és tudtam jó dolgokra is koncentrálni. Viszont  ez most tényleg mélyen érintett. Hogy várhatja el tőlem a saját apám, hogy térden állva esedezzek a bocsánatáért? Nekem ez már túl sok. Egyszerűen nem bírok el ennyi teherrel a vállamon. És senki sincs, akivel megoszthatnám. Tudom, hogy Doniya azt mondta hozzá bármikor mehetek, legalább gyakorolja a dolgokat... De nem állíthatok csak úgy be. Nagyon kínos lenne a szülei előtt a történtek után és, hogy csak úgy elrohantam köszönés nélkül. Plusz nem szeretném Doniyat ennyire beavatni a dolgokba. Úgy érzem azok után, ami történt, már nem lehet közöttünk olyan kapcsolat, mint reméltem. Liamhez pedig kockázatos menni és ő is ugyan az a tészta, mint Do. Túl közeli kapcsolata van Zaynnel. Nem akarom, hogy még ha burkoltan is, de tudja, hogy teljes idegroncs lettem. Most minden oknál fogva hintázhatnékom támadt... Régen mindig kimentem a játszótérre és hintáztam. Az valamelyest megnyugtatott a nehéz időkben. Tekintetem hirtelen a régi hintára vándorolt. Igaz már egyszer elkönyveltem magamban, hogy az nem biztonságos, de egy próbát megér nem? Lassú léptekkel közeledtem az említett hinta felé. Mikor odaértem kezem óvatosan végig húztam rajta. Gyorsan lesöpörtem a rajta levő leveleket és egyéb nemkívánatos dolgot. Tartva az esetleges balesetektől kimért mozdulatokkal foglaltam helyet. Mihelyt leültem a hinta megnyikordult én pedig a félelem miatt amilyen sebesen csak tudtam felálltam onnan. Aztán jött a felismerés. Anyáék legalább két hétig nincsenek itthon, ami épp elegendő idő arra, hogy megcsináltassam a kertet és ezzel még új hintát is szereznék magamnak. Ötletem annyira tetszett, hogy rögtön neki is kezdtem a megvalósításának így hát a nappaliban kötöttem ki, ahol James nézte a tv-t. Igen én meg szoktam neki engedni. Milyen furcsa, hogy egy 20 éves lány ad engedélyt egy ötvenes éveiben járó férfinak arra, hogy nézze a tv-t.

- James - szóltam.

- Igen? - fordította felém fejét miközben egyik kezével megállította a filmet a másikkal pedig egy marék kukoricát tömött a szájába.

- Nem szeretnél elmenni  pár napra valahová? - érdeklődtem.

- Már régóta gondolkozom rajta, hogy elutazok Görög országba, de nem volt szívem itt hagyni önt - beszélt félig teli szájjal.

- Téged - javítottam ki majd folytattam. - Akkor most itt a lehetőség. Szabad napot kapsz egy hétre! - közöltem vele az örömhírt. - Ja és légy szíves szólj a többieknek is, hogy egy hét szabadságot kaptak. Természetesen fizetéssel együtt. Örök hálám - kacsintottam majd elindultam a szobám felé.

- De... Hogy és miért? - értetlenkedett.

- Az most mindegy - legyintettem. - Ne kérdezd, csak élvezd - intettem és ezzel együtt szobámba kuporodtam. Miután az interneten megtaláltam a legszimpatikusabb vállalatot a titkos kertem felújítására már tárcsáztam is a számukat.

Két nappal betelefonálásom után - persze jó pénzért - kijöttek a vállalat emberei, természetesen nem kevés cuccal. És mindezt az én csodálatos kiskertbe vezető ajtóm elé kellett betenniük. Ez engem már csak azért is zavar, mert eltakarják a kilátást plusz így nem tudok könnyű szerrel közlekedni a házban. Igen tudom, hogy ott van a másik ajtó is, amin kijuthatok, de jobb volt mikor ehhez nem kellett kimennem a szobából. Persze így is ki tudok itt menni csak kissé macerás, ahogy minden lehetséges kis résen át kell másznom... De szerencsére nemsokára készen lesznek. Ha minden igaz és ajánlom nekik, hogy az legyen! Épp a megmaradt oreos kekszem darabjait küldtem volna a halálba miközben valami idétlen tehetségkutatót lestem a tv-ben, amikor meghallottam csengőnk jellegzetes hangját. Vonakodva felálltam az ágyamról majd az ajtóhoz csoszogtam. Halványlila gőzöm se volt róla, hogy ki lehet az, aki engem keres. Még csak nem is hívtam át senkit. Sőt nem is nagyon van kit áthívnom így mikor kinyitottam az ajtót olyan meglepett képet vágtam, hogy az hihetetlen. Egy olyan ember állt ott, akiről még csak meg se fordult volna a fejemben, hogy meglátogat. Még mindig csak pislogtam az ajtóban álló személyre így kénytelen volt ő megtörni a köztünk levő csendet.
- Ennyire meglepő, hogy itt látsz? - mosolygott mire én arrébb álltam és beengedtem otthonomba.

Már meg is írtam a következő részt. Olyan büszke vagyok magamra kedves olvasóim *-* Tudom, hogy ez most kissé lapos rész lett. Mármint semmi olyan hű, de izgalmas nincs benne viszont a következő rész már jobb lesz ^^ Azért remélem tetszett :$ Mindenkinek további szép napot :D

Minirigó xX