DREAM (Új fici ^^)

Sziasztok! ^^ Új Fanfiction-nel jelentkezem :D Igaz nem One Direction-ös, viszont sokan írtátok, hogy szerintetek tehetséges vagyok, és szretitek, ahogy írok :$ Ezért úgy gondoltam, hogy megosztom veltek az új történetemet :3 Mert ha ezt tényleg komolyan gondoltátok, akkor annak mindegynek kell lennie, hogy éppen ki benne a főszereplő...

Úgyhogy, aki tényleg szereti olvasni az írásaim, annak itt van ez az új fici! Írtó közel áll a szívemhez, és mivel rengeteget dolgozok rajta még jelen pillanatban is. És szerintem kijelenthetem, hogy rengeteget fejlődtem :)

Röviden a történet: HyeRi és Kevin életében az álmok sokkal több jelentőséggel bírnak, mint mindenki máséban... Senki, még ők sem gondolták volna, hogy két tetoválás ennyire befolyásolhatja álmaikat, és ezzel az életüket is. A bizonyos minta felkerülése után viszont minden megváltozik, jobban, mint azt ők valaha is képzelték. Két ember, azonos álmok... Két lélek, mely furcsa módon, de végül egymásra talál.

DREAM: álmodd meg, éld meg!

Minirigó xX

†Part 26† [Last Part]

*Yasmine szemszöge*

Miután túltettem magam azon a kezdeti  sokkon, hogy össze lettem zárva a szeretett és egyben utált Zayn Malikkal, feltápászkodtam a földről és valami menekülési útvonalat próbáltam találni. Felhívtam az egész One Direction-t, Doniyát, Daniellet és még Eleanort is, aki bezárt minket… Végülis a remény hal meg utoljára nem? De hát minden fölösleges volt ugyanis senki… az ég világon SENKI nem vette fel a telefont… Én mondom ezek galád módon összejátszanak! Gondoltam arra is, hogy Jamesnél próbálkozom, de ő épp más szigeteken nyaral és nem hiszem, hogy ezért hazarángathatnám. Nem vagyok olyan szívtelen. Ha már hazaküldtem, akkor nem ráncigálhatom vissza apró-cseprő dolgokkal… Próbáltam jobban elhúzni a kertbe vezető ajtót, hogy kiférjek. Még a szoba ajtaját is próbáltam feltörni a hullámcsattal, de minden hiába. Már arra készültem volna, hogy betöröm az ajtót vagy kitöröm az üveget, de inkább nem csináltam ilyen károkat. Plusz ha még be is törném az ajtót, még akkor is egy házban lennénk. Mármint remélem, hogy így lenne és Eleanor bezárta a bejárati ajtót… Hosszú próbálkozások után inkább valami mással kezdtem el lefoglalni magam. Természetesen ezeket a sikertelen próbálkozásaim Zayn szórakozottan leste végig. Cöh… Míg én a gépen ütöttem el az időt addig Zayn nézte a tv-t. Órákon keresztül tudomást sem véve a másikról csináltunk ezt-azt. Lehet el kellett volna kezdenünk kommunikálni a másikkal, de nekem ehhez egy csepp kedvem sem volt. Valószínűleg abból is csak veszekedés lett volna… Épp ésszel nem tudom felfogni, hogy Eleanor, hogy zárhatott minket össze! Már csak az is elég abszurd, hogy Zayn pont most jött, mikor El itt volt és amikor el van torlaszolva az ajtó… Talán erről beszélt Eleanor mikor azt tanulmányozta, hogy befér egy pizza a lyukon. Hát igen legalább nem halunk éhen ha napokig itt leszünk… Vajon Zayn tudott erről? Egyáltalán miért ilyen nyugodt? Engem szétvet az ideg, ő pedig csak eszik és eszik, miközben nézi a tv-t… Idegesítő. Felvágom kis darabkákra és kidugom egyenként azon a lyukon! Na jó azért eddig nem fogok elmenni, hiszen ennyire nem utálom meg hát szeretem is szóval… Most akkor mit is érzek iránta? Abbahagyva rabtársam tekintettel való kinyírását szem forgatva fordultam vissza a laptopom felé.

- Elfogyott a süti – mondta szomorú hangon Zayn mire idegesen felsóhajtottam.

- Milyen jó, hogy egyes embereknek ebben a szobában csak annyi a problémájuk, hogy elfogyott a sütemény! – törtem ki magamból. – Tudod nekem valahogy fontosabb, hogy itt ragadtam VELED! Legalább egy kicsit megpróbálhattál volna a kimenekülésen dolgozni, de nem! TE órák óta csak azt a hülye sütit falod – amiből még nem is ettem -, és lesed a tv-ben lévő szennyet! Legalább egy kicsi – mutattam ujjaimmal a mennyiséget – erőlködést felfedeznék rajtad, de nem! Csak egy pici hasznodat venném, csak egy picit – sóhajtottam lemondóan.

- Miért szerinted mégis mi a fenét kéne csinálnom? Hívni az FBI-t vagy mi? Mégis mit szeretnél Yasmin? - tárta szét a karját. Mennyire idegesítő! És meg ő beszél így...?

- Hát nehogy már még te legyél felháborodva! - ordítottam teljes erőmből.

- Hé, hé, hé! Csak nyugi - mondta nyugodt hangvételben, amivel csak még jobban felidegesített. Eléggé gyilkos tekintettel bámultam és szerintem észre is vette, mert rögtön megváltozott az arckifejezése. - Figyelj - sóhajtott most először ő is. -, ha itt őrjöngsz, azzal semmit nem fogsz elérni. Gondolom nem akarod kitörni sem az ajtót, sem az ablakot, nem de?

- De... - morogtam.

- Na látod - biccentett egyet a fejével. - A szabadulásunk érdekében viszont én csak annyit tehetnék, hogy kitöröm valamelyiket. És csak, hogy tudd én is próbáltam elérni a többieket - mondta egy gúnyos mosoly kíséretében mire teljesen elképedtem. Gyorsan rendeztem arcvonásaimat majd összeszedtem a gondolataim. Amik nem mellesleg ezerrel cikáztak ide-oda a fejemben. Viszont nem szóltam semmit. Mély levegőt vettem majd visszaültem a székembe és elkezdtem rajzolni. Igen... Ez volt az én csodás ötletem arra, hogy elfoglaljam magam, addig ameddig össze vagyok zárva ezzel a barommal. És, hogy az óriási szeretet mellett mi az amiért ennyire utálom is egyben? Az, hogy oktalanul gyanúsított meg... Semmi alátámasztása nem volt arra, hogy én tudok arról, hogy ő nem tud a házasságról. Pedig én mind végig abban a hitben voltam, hogy ő tud mindent és nem éri majd meglepetésként, amikor mindent hátrahagyva - még a szerelmét is -, kénytelen lesz teljesen hozzám láncolódni... Annak ellenére, hogy nem szeretem - vagyis, de viszont ezt nekik nem kell tudni -, nem venném jó néven, ha titokban Laylával alapítana családot. Ez is benne lehetne a pakliban. De jelenleg még csak esküvőről sincs szó nem még megcsalásról. Az ablakon ki nézve - mármint, ami még úgymond megmaradt belőle -, meglepetten vettem észre, hogy már a nap is lebukott. A rajzokat szépen rendbe rakva és az összes ceruzát a helyére téve álltam fel eddig oly kényelmes pozíciómból. A törölközőmért nyúltam és a fürdőbe mentem. Zayn persze minden egyes mozdulatomat árgus szemekkel figyelte... Mielőtt beléphettem volna a tiszta kis légtérbe hangja megtorpantott.

- Most mégis mit csinálsz?

- Á nem is tudom. Este van, a nap vége, törölköző van a kezembe. Csak nem fürdök?

- Megmondanád, hogy mégis mi a fene bajod van?

Már épp szólásra nyitottam volna a szám, de úgy döntöttem inkább hagyom a fenébe és elmegyek fürdeni. Csendesen leintettem majd kulcsra zártam magam mögött az ajtót. Levetettem aznapi ruhámat majd nem foglalkozva a renddel szépen egymás határa dobáltam őket. Beálltam a zuhany alá és megengedtem a forró vizet. Remélhetőleg ez ki tisztítja a gondolataimat... Vegyük sorra mik történtek az elmúlt hetekben. Megérkeztem Bradfordba. Találkoztam Zaynnel, aki egy ősbunkó volt... Eleve szarul indult a kapcsolatunk és csodálkozok, hogy itt kötöttünk ki? Hiszen az első benyomás a legfontosabb... Szóval a csodás találkozás után az első közös élményünk az volt, amikor Do egy kocsiba ráadásul egymás mellé is ültetett minket. Mi persze hoztuk a formánkat és civakodtunk. Ezek után egyre többet találkoztunk, megismerkedtem a lányokkal is, akik meglátogattak és később a fiúk is megjelentek. Zaynnel kimentünk pillecukrot sütni, aztán a medencében kötöttünk ki túlságosan is közel a másikhoz. Talán itt indult minden? Mentünk együtt vásárolni, fagyizni a tesóival. Egyre többet beszéltünk. Vettünk együtt zongorát. Tanítottam zongorázni, ő tanított gitározni. Én pedig egyre jobban bele estem. És itt a bibi! Én oda vagyok érte, neki pedig barátnője van, és egyáltalán nem úgy gondol rám! Aztán kiderültek a dolgok, galád módon ellopta az első csókom és összetaposta a lelki világomat. Most pedig itt vagyunk összezárva egy szobában... Mit kéne tennem? Mondjak el neki mindent majd hagyjam hátra az eddigi életemet és szökjek el? Lehet ez lenne a legjobb megoldás... Kiléptem a zuhanyzóból majd megtörölköztem, épp léptem volna ki a fürdőszobából, amikor eszembe jutott, hogy egy nemkívánatos személy van a szobámba... Aish! Oké, csak nyugi Yas! - próbáltam nyugtatni magam elég kevés sikerrel, ugyanis őrült módjára kezdtem keresni a pizsamámat kevés sikerrel. Ez nem lehet igaz! Most mit csináljak? Se köntös, se pizsi nincs nálam... Miért nincs ebben a fürdőszobában semmi?! Mi a fenéért nem hoztam be magammal a pizsamámat? Tudhattam volna, hogy kelleni fog, de nem én nem hoztam be... Gratulálok magamnak! Miután túlestem azon a problémámon, hogy nincs nálam ruha, amit felvehetnék… nagy levegőt vettem majd kinyitottam az ajtót. Igazán reménykedtem benne, hogy Zayn már alszik és minden jó lesz ha zajmentesen megyek ki a fürdőszobából. De nem… Kinyitottam az ajtót és Zayn huncut fejével találtam szembe magam. Most ez miért vigyorog így?! – jött rögtön a kérdés, amire választ is kaptam. Szemem végig vezettem Zayn karján, ami a magasba tartotta az ÉN pizsamámat. Hát ezt nem hiszem el…!

- Most kinyírlak – motyogtam az orrom alatt, mire füléhez helyezte a kezét.

- Tessék? Nem hallottam jól… Kinyírsz? – kezdte el lóbálni a ruhadarabokat. Most ez direkt hergel.

- Igen Zayn, kinyírlak! Hol találtad meg? – néztem rá összeszűkített szemekkel. Kezemmel egyre erősebben szorítottam a rajtam lévő törülközőt. Ennek oka volt a bennem dúló ideg és azt sem akartam, hogy leessen rólam. Na azt tényleg nem…

- Nem volt nehéz. Még csak nem is erőlködtem! – kuncogott. – Egyszerűen be akartam feküdni az ágyba, felemeltem a takarót és puff ott volt.

- Akkor most már ide is adhatod - nyúltam érte, azonban ő elrántotta.

- Azt hittem mi? – csóválta fejét. Közben egyre csak halad a fürdőszoba ajtaja felé. Így szépen lassan helyet cseréltünk. Most ez meg mi a fenét akar?

- Inkább csak reménykedtem – tisztáztam érzéseim.

- Na szóval, ha nem akarod, hogy törölközőben kelljen töltened az éjszakát és persze már a fürdőbe se mehetsz vissza – mondta majd meglengetette előttem a kulcsot. Ilyen nincs! – El kell venned valamelyiket – mondta majd a szoba másik végébe rohant és ezzel megkezdődött a rohangálás. Most komolyan? Egy száll törölközőben próbálom megszerezni a cuccaim, miközben ő rohangál előttem? Tényleg idáig fajultak a dolgok? Hogy ilyen gyerekesen kell viselkednünk? Nem hiszem, hogy El és a többiek ezt szerették volna elérni… Kellett nekem bemennem abba a hülye fürdőszobába! Az ágy két végéből néztünk farkasszemet. Még utoljára megpróbálom, utána nem érdekel. Ha ő ebbe örömét leli hát legyen… Nem fogok itt szenvedni… Most vagy soha! – gondoltam és az ágyra ugrottam. Annyira sikeres volt a tervem, de annyira! A földön kötöttem ki – ha pontosabb akarok lenni, akkor félig Zaynen -, a fejem pedig szépen bevertem a ruhás szekrényembe. Ó! De hát én a saját szobámban vagyok… Itt van az összes ruhám!

- Vége a játéknak – lihegtem miközben tekintetünk összekapcsolódott.

- Nem hiszem – mondta, egyik kezével pedig a szoba másik végébe mutatott - ahol a pizsamám hevert -, másikat pedig derekamra vezette. Mikor dobta azt oda? Habár most már úgyis mindegy.

- Ó, dehogynem! – kúszott egy győzelemittas mosoly a számra majd fejét felfelé irányítottam bal kezemmel, a jobbal pedig elhúztam a szekrényem ajtaját. – Látod ezt? Ez itt mind ruha! – nyújtottam ki rá a nyelvem.

- Igazság szerint azt hittem hamarabb rá fogsz jönni – nevette el magát.

- Most azt akarod mondani, hogy hülye vagyok? – húztam fel szemöldököm.

- Pontosan – siklott másik keze is derekamra. Egy ideig csak néztük egymást. Nem tudom meddig. Az idő érzékem teljesen cserbenhagyott már akkor, amikor rá kerültem és arcunk csak egy-két centi választotta el. Szemei kétségbeesetten kutatták az enyémet. Éreztem, ahogy mellkasa fel lemozog, ahogy egyeletlenül veszi a levegőt. Vajon az én szívem is ilyen tempóban ver? Biztosan. Csak az lehet a különbség, hogy az övé a szaladgálástól, az enyém pedig tőle… Jobb keze megindult felfelé, gyengéden húzta végig testemen majd megsimította arcomat. Az egyik kósza hajtincset kisimította arcomból. Keze megállapodott. – Hiányoztál – suttogta majd szorosan magához ölelt. A szívem szerintem kihagyhatott pár ütemet. Ő csak ölelt és ölelt én pedig teljesen el voltam kábulva. Most ezt, hogy érti? Te jó isten! Most vissza kéne ölelnem? Ott feküdtem a földön, pontosabban Zaynen, aki úgy ölelt, mintha nem lenne holnap, egy száll törölközőben! Hirtelen megmozdult, majd egy jól irányzott mozdulattal felült. Egyik kezemmel rögtön a törölközőmért nyúltam, azonban Zayn kezét találtam meg. Arcára néztem, ahol egy ellenállhatatlan mosoly foglalt helyet. Hetykén megvonta vállát. Fogta a törölközőm. Biztonság kedvéért – meg már csak azért se –, vettem le kezéről az enyémet. Oké itt ülök Zayn ölében… De, hogyan tovább? Szabad kezével mellkasához húzott én pedig nem voltam rest és jó szorosan hozzábújtam. – Sajnálom… Egy gerinctelen, hülye, bunkó, senkiházi voltam, aki nem vette észre, hogy mi folyik körülötte és mikor rájött a rossz embert találta meg. Bocsánat! Nem kellett volna úgy viselkednem veled, ahogy. Meg kellett volna, hallgassalak… Egyszerűen úgy elborult az agyam, hogy nem tudtam gondolkodni és csak cselekedtem… Pedig te nem tehettél semmiről… Itt a szüleim voltak a hibásak. Neked legalább elmondták! De nekem nem… Magamtól kellett rájönnöm. De ki hitte volna, hogy ezt majd pont az én szüleim fogják elvárni? Sose néztem volna ki belőlük ezt. Mindig is laza szülők voltak… Úgy éreztem az egész életem hazugság és mindenki átvert. Hogy megrendezték az egészet és nem is én irányítom… Túlságosan fájt, hogy pont azok tették ezt velem, akikben a legjobban bíztam. Akiket az életem árán is megvédenék.

Csak hallgattam és hallgattam. Jól esett, hogy bocsánatot kért, de egyben rossz is volt hallgatni, hogy mit érez ezzel kapcsolatban…

- Melletted legalább ott voltak a szüleid… - motyogtam, miközben előtörtek az első könnycseppek. – Támogattak, felneveltek, szerettek. Én szinte mindig a dadával voltam… A szüleim mindig utaztak, sose foglalkoztak velem… Mikor otthon voltak, akkor is csak az ment, amit ők akartak. Megtanulni a sok hülyeséget, hogy legyek úri hölgy, tökéletes feleség, pontosan megjelenni a főétkezésekkor, vacsora után apámnak zenélni. Tisztelettudóan beszélni az idősebbekkel. Normális iskolába sem jártam… Apa félt, hogy az ottani gyerekek megrontanak, esetleg beleszeretek valakibe… Igazság szerint inkább apám volt az, aki miatt így történtek a dolgok. Néha halottam, ahogy anyával veszekednek miattam. Hogy nincs gyerekkorom… Igazából volt. Mikor ők elmentek James mindig megmutatta, hogy is kell élnie egy korombeli gyereknek – mosolyodtam el a vele kapcsolatos emlékek miatt. – Szerintem jó szüleid vannak. Csak vétettek egy hibát…

- A te szüleid pedig rengeteget…

- Pontosan… Mindenkinek jár egy második esély – néztem fel rá. – Neked is, a szüleidnek is…

- De nekem ez még nem megy… - sóhajtott gondterhelten majd hajába túrt, kezeit pedig visszahelyezte derekamra.

- Nem muszáj most rögtön… De beszéld meg velük – mondtam majd csend következett. Végre nem az a kínos csend, hanem a kellemes. Amikor nincs szükség szavakra. Egyszerűen elég a tudat, hogy itt van velünk a másik. – Szeretnék felöltözni – jelentettem ki mire elnevette magát.

- Szerintem így is pont jó! – húzogatta meg a törölközőt.

- Szerintem meg nem!

Felálltam öleléséből majd megszereztem a kulcsot és a pizsamát. A fürdőben gyorsan átöltöztem és visszamentem a szobába. Zayn az ágyon feküdt. Tudom csak most békültünk ki, és tudom azzal, amit most fogok tenni mindent elronthatok… De nem érdekel. Egyszer úgyis meg kell tenni nem?

- Ülj fel és fordulj a szekrény felé – utasítottam. Ő kérdőn nézett rám, de megtette. Én is felültem az ágyra majd az ellentétes irányba fordultam. Hátam Zayn hátának döntöttem. Hát akkor. Mindent bele!

- Mit fogunk csinálni? – tette fel a kérdést.

- Őszinteség mindenekfelett! Most bevallok mindent őszintén. Aztán, hogy te mit fogsz csinálni majd meglátjuk – vontam vállat.

- Előre félek… de én is beszállok. Egyszer te, egyszer én. Oké? – ajánlotta fel. Hát még én, hogy félek!

- Oké – bólintottam. Majd elkezdtem, lányoké az elsőbbség alapon. – Sosem akartalak megismerni.

- Hé ez most fájt! – fakadt ki.

- Nem kommentálunk! – könyököltem hátba.

- Mielőtt megérkeztél, anyámék azt mondták, hogy fontos részei vagytok az életünknek. Nem hittem volna, hogy erre értik.

- Tetszett a tény, miszerint énekes vagy. Viszont félek a rajongóktól.

- Teljesen belezavartál az életembe… nem tetszett.

- Igazából tudok gitározni... – mondtam és éreztem testtartásán, hogy meghökken.

- Tudok a titkos kertről! – vágott vissza.

- Hogy mi?! – fordultam felé.

- Nincs komment! Te mondtad – nézett rám fenyegetően én pedig lemondóan visszafordultam.

- Valahol vágytam arra, hogy te majd kimentesz az elcseszett életemből…

- Ha fiú lettél volna, sokkal barátságosabb vagyok veled.

- Nem reméltem sokat ettől a dologtól, de egyre jobban megkedveltem a családod és egyre több időt akartam veled tölteni.

- Már csak Layla miatt se akartam veled sok időt tölteni. Pedig szeretek veled lenni…

- Nem tudtam, hogy van barátnőd – vallottam be. És mennyi fejfájást okoz nekem!

- El akartam venni a barátnőm – bökte ki. Mi?! De várjunk… Miért csak akarta?

- Hirtelen azt vettem észre, hogy egy csomót gondolok rád…

- Aztán jöttél te…

- Próbáltam mindig a legjobb formámat hozni.

- Nem vettem meg a gyűrűt. Pedig kinéztem!

- Egyre jobban elfelejtettem azon gondolkozni, hogy hogyan vethetnék véget ennek, hogy a barátnőddel lehess.

- Mikor vele voltam, akkor is csak rád gondoltam.

- Nem akartam, hogy vele legyél.

- Nem akartam vele lenni. Veled akartam…

- Elmondtam Jamesnek.

- Elmondtam Liamnek.

- Azt mondta, hogy ez az… Hogy többet érzek irántad.

- Azt mondta, hogy még magamnak se akarom bevallani, de érzem.

- És akkor rájöttem…

- És akkor azt mondta „Szereted”

- Én szeretem őt.

- Igaza volt.

- Szeretlek Zayn – mondtam ki. És már nem érdekelt semmi. Tudtam, hogy jól tettem. Vártam, hogy ő is kimondja. Vártam. Annak kellett jönnie. Ha az előtte elhangzottakból következtetek, annak kell jönnie… Muszáj!

- Szeretlek Yasmine! – mondta ki és mintha ezer pillangó robbant volna szét a hasamban. Ölébe húzott majd ajkait az enyémekre tapasztotta. Ez nem olyan volt, mint az első. Sokkal inkább hasonlított a játszótéri puszira. Ajkai gyengéden, mégis telhetetlenül falták az enyémet. Nyelve engedélyt kért, én pedig készségesen engedtem be. Csak csókolt és csókolt, mintha sose lenne belőle elég. Kezem végig vezettem nyakán és hajába túrtam. Ő egyik kezével derekam tartotta a másikkal pedig hátamat cirógatta. Életem végéig így maradtam volna, azonban a levegőhiány miatt szét kellett válnunk. Homlokunkat egymásnak döntöttük és így ziláltunk tovább. Percekkel később Zayn megszólalt.

- Nem lesz egy sétagalopp azt ugye tudod? – kérdezte mire bólintottam. – A rajongók, a csapattagok, Layla. Az apja a kiadó. Nem fog örülni… És persze a szüleink.

- Nem akarok eleget tenni az apámnak… Nem úgy akarom csinálni, ahogy azt ők elvárják.

- Nem úgy fogjuk – húzott közelebb magához majd egy apró puszit nyomott a fejem búbjára.

(...)

- Szerinted Eleanor holnap kienged? – kérdeztem, mikor már összebújva feküdtünk az ágyban alváshoz készülődve.

- Reméljük – kuncogott. – Ugyanis elég éhes vagyok – jelentette ki és a hasa korgással alá is támasztotta. Önfeledt nevetésünk töltötte be az egész szobát. Viszont tudtuk ez nem tarthat sokáig… Még csak a kezdeti nehézségeken voltunk túl, a java pedig csak ez után jött… De itt vagyunk egymásnak. Ez pont elég.

Vége

Hosszú idő után itt vagyok a 26. résszel, ami nagyon úgy néz ki az utolsó... Igazából még lenne ötletem a folytatásra csak energiám nincs megírni... Látjátok ezzel is mennyi időt szenvedtem és szerintem totál nem méltó egy utolsó fejezetnek... Gondolkozom rajta, hogy majd nyáron ha lesz kedvem akkor folytatom, de ez sem valószínű. Legalábbis remélem, ugyanis iskolát szeretnék váltani és ha minden jól megy és átvesznek rengeteget kell majd tanulnom, hogy be tudjam hozni a lemaradást... Életemben először kívánom azt, hogy ne legyen időm semmire a nyáron a tanulás miatt :$ Szóval lehetséges, hogy egyszer még visszatérek erre a fanfiction-re és tisztességesen befejezem :) A remény hal meg utoljára! A történetem nem a legjobbak közé sorolható, viszont én sosem fogom elfelejteni, mert ez is rengeteget segített abban, hogy fejlődni tudjak írás terén. Remélem a ti szívetekben is elég sokáig megmarad! :) Nagyon szépen köszönöm, hogy eddig kitartottatok mellettem, hogy egyáltalán megtiszteltetek azzal, hogy olvastátok a blogot. Annak is köszönöm, aki csak egy rész erejéig, de fellátogatott ide! Az összes kommentért és díjért nagyon hálás vagyok! :$

Minirigó xX

†Part 25†

*Yasmine szemszöge*

Az ajtó kinyílt. És egy barna hullámos hajú lánnyal találtam szembe magam. Én csak pislogtam rá így neki kellett megtörnie a csendet.

- Ennyire meglepő, hogy itt látsz? - mosolygott mire én arrébb álltam és beengedtem otthonomba.

- Hát eléggé. Körülbelül ötször találkoztunk - húztam el a szám. - De természetesen örülök neki, hogy itt vagy - öleltem át miután levette magáról a cipőjét.

- Hogyhogy te nyitottál ajtót? - csodálkozott. Igen tudom, hogy meglepő Ayesha Yasmine Kassar ajtót nyitott te jó isten! 

- Hát az úgy volt, hogy haza küldtem mindenkit. A szüleim elmentek - és itt hagytak. Gondoltam hozzá. -, és szerettem volna egy kicsit egyedül lenni, de jó érzés, hogy meglátogattál - küldtem felé egy biztató mosolyt.

- Akkor jó. Gondoltam jól jönne egy kis női társaság - kacsintott majd behúzott a konyhába és csak akkor vettem észre a kezében tartott nagy szatyrot ami immár a konyhapultra került.

- És mit szeretnénk csinálni ezekkel? - könyököltem a szatyor mellé. Annak ellenére, hogy alig járt még nálunk - a konyhában meg pláne -, nagyon is otthonosan mozgott. Biztosan sokat szokott a konyhában sürögni-forogni.

- Sütünk! - mondta vidáman.

- Ühhüm - bólintottam - Micsodát?

- Üdítős sütit. Vanília piskóta, arra a túró - nyalta meg ajkait ebből pedig leszűrtem, hogy biztosan imádja a túrós dolgokat. -, majd a tetejére az innivalóból készített zselé. Kivis üdítőt vettem szerintem azzal a legjobb. Bízz bennem - kacsintott.

- Oda meg vissza vagyok a túrós sütikért - ujjongtam, mire egy bájos mosoly jelent meg arcán. Nem csodálkozom rajta, hogy Louis őt választotta. Gyönyörű, lehengerlő, aranyos, kedves, bájos, vicces, megértő, a jelek szerint ügyes a konyhában és még sorolhatnám. Viszont itt vagyok én... Miért is szeretne belém Zayn Malik? Fogalmam sincs. Véleményem szerint semmi különleges nincs bennem, amiért pont engem kéne kinéznie... És, mint tudjuk nem is nézett ki. Mindegy feldolgozom és túlesek rajta. Úgyis jön majd valaki, akinek különleges leszek. Eleanor elővett egy nagyobb tálat majd elkezdte bele tenni a piskóta elkészítéséhez szükséges dolgokat. Elém is lerakott egy tányért és megkért rá, hogy készítsem el benne a túrót. Az elején igazán igyekeztem, hogy minél finomabb legyen. Sajnos - vagy nem sajnos -, túlteljesítettem az elvárásaimon és isteni lett a túró. Ebből kifolyólag csak ettem és ettem. Sőt El is csak ette és ette. A végen már alig maradt az alkotásomból.

- Aish... - bosszankodtam. - Így most hogy csinálunk sütit? - biggyesztettem le ajkam.

- Ismerem magam ezért gondolok az ilyen helyzetekre - mondta majd a szatyorhoz hajolt és elő kapott valamit. - Ta-dah! - mutatott fel egy újabb zacskó túrót mire elnevettük magunkat.

- Egy zseni vagy El - dicsértem meg majd összepacsiztunk. Miután újra kikevertük a túrót – szerencsére most sikerült tartóztatni magunkat és nem megenni az utolsó darabkákat is így meg is maradt -, betettük azt a hűtőbe. Arra vártunk, hogy megsüljön a csodás piskóta szóval elhelyezkedtünk a pultnál és mindenféle dologról kezdtünk beszélgetni. Eleanor elmesélte, hogy nemrég voltak Louis családjánál és, hogy ott mindenki milyen aranyos és mekkora szeretet veszi őket körbe. Hát ha látná a mi családunk koránt sem ezt gondolná… Azért remélem ha nekem lesz egyszer családom rengeteg szeretetben fognak részesülni és nem járnak úgy, mint én. Minden erőmmel azon leszek, hogy a legjobbat nyújthassam nekik még akkor is ha netalántán elválok az apjuktól, ami remélhetőleg nem fog megtörténni. De kitudja… A sütő egy kisebb kattanással jelezte, hogy kész van a süteményünk alapja így El felpattant, magára húzta a kesztyűt és ki is vette a kész piskótát. A széléből levágtunk egy kicsit, hogy meg tudjuk kóstolni és, hogy őszinte legyek jóval felülmúlta a várakozásaim. Isteni volt! Ezt is simán be tudtuk volna nyomni így „meztelenül”, de ehhez már nem voltak plusz hozzávalóink… Ezek után megint vártunk, hogy egy kicsit kihűljön majd rátettük a túrót. Már csak a zselé elkészítése maradt hátra így annak is nekiláttunk. Úgy vettem észre, hogy ennek a sütinek az elkészítése eléggé a várakozásról szól mivel megint csak oda jutottunk, hogy ülünk a fenekünkön és minden féle badarságot hordunk itt össze vissza az élet nagy dolgairól. Addig próbáltuk ilyesfajta módon elütni az időt még annyira ki nem hűlt a zselé, hogy még lehet önteni, de már nem folyik le a süti tetejéről. És végre valahára elérkezett ez a pillanat is. Barátnőm öntötte a „koronát” én pedig a késsel szépen elegyengettem. Az elején kicsit pánikoltam, hogy mégis milyen színe lesz ennek mivel a lábasban eléggé undin mutatott. Viszont miután ráöntöttük a túróra elég szép zöld színt vett fel, aminek nagyon örültem. A kész alkotást betettük a hűtőbe majd a szobámba vettük az irányt.

- Te jó ég mi van itt! – kapta szája elé kezét El mihelyt belépett a szobámba. Hát igen szerintem is szebb volt mikor beléptél és kiláttál a csodás kertre most pedig csak a kilátást és kijárást eltorlaszoló fehér cuccokat látod.

- Az úgy volt, hogy átalakíttatom a kertet és… az a fehér valami eldőlt most pedig nem tudok kimenni – vakargattam a tarkóm El pedig csak hitetlenkedett majd az ajtóhoz sétált és megpróbálta elhúzni. Nem igazán ment neki, de attól még figyeltem, ahogy erőlködik és egyszer-egyszer felnevettem rajta.

- Elhúztam! – ujjongott, mintha a világot váltotta volna meg, nekem pedig a padlót verdeste az állam.

- Az lehetetlen – tiltakoztam majd felugrottam és rögtön mellette termettem. – Ne – csaptam a fejemre.

- Most miért? Sikerült – vigyorgott. Vajon nekem is ekkora siker élményem lenne ha sikerült volna 5 centi rést kierőszakolni az ajtóból?

- És szerinted mégis mit kezdjek ezzel a kis réssel? – vontam fel a szemöldököm miközben ő erősen gondolkozó arcot vágott majd mintha felkapcsolódott volna felette a villany…

- Egy pizza már befér! – mondta mire mind a ketten elnevettük magunkat.

- Ezt most te sem gondoltad komolyan – nevettünk tovább.

- Most miért? Képzeld el, hogy egyszer csak elromlik az ajtód zára és beragadsz. Persze minden féle kaja nélkül. Máris tudsz rendelni pizzát, ami befér ezen a kis résen – magyarázta.

- Teljesen igazad van. Végül is miért pont ne velem történne meg, hogy még az ajtóm zára is elromlik, hogy véletlenül se hagyhassam el a házat. Szerencsére van fürdőszobám. Oh és tudod mi lenne a legjobb? Hogy egyedül még bele is örülnék a bezártságba, vagy ha egy olyan személlyel lennék bezárva, akit nem is kedvelek.

- Tényleg! Ez nem is rossz ötlet.

- Mi? – értetlenkedtem.

- Semmi, semmi. Ne is foglalkozz velem – legyintett. Oké, eljutottam arra a pontra, hogy a hólyagom majd széthasad. Eddig is kellett volna pisilnem, de úgy gondoltam még bírom viszont most tényleg végem lesz. És, hogy ezt miért is taglalgatom és miért nem megyek már ki végre? Magam sem tudom…

- Nem is teszem, mert sürgős dolgom akadt a fürdőszobában – mondtam közben pedig idétlen módon mutogattam a fürdő szoba felé majd a kuncogó Eleanort magára hagytam és a berohantam. Miután elvégeztem sürgős dolgomat visszasiettem Elhez. Jobb ötlet híján arra, hogy mivel nyomjuk el az irtó nagy unalmunkat elkezdtünk x-factor-t játszani. Igen tudom hülyeség meg minden ilyesmi, de tényleg majd megevett minket az unalom... Szóval én kifestettem és felöltöztettem Elt, ő pedig elvégezte ugyan ezt rajtam. Az előkészületek végeztével beizzítottuk a karaoke gépet. Lenyomtunk egy-két csodás előadást, mikor úgy döntöttem inkább saját zenei aláfestést fogok használni. Királyul beállítottam a zongorához a mikrofont, helyet foglaltam és csodás énekekbe kezdtem. Előadásom közben teljesen ellazultam és megfeledkeztem minden jelenlegi problémámról. Testem melegség és óriási nyugalom járta át. Ezért is szerettem a zongorát, akármikor problémám volt vagy ilyesmi itt mindig nyugalomra leltem. Sok-sok év után is biztonságot nyújtott, amiért mindig hálás leszek. Kis műsorom végen Eleanor eléggé letört lett és panaszkodott, hogy igazságtalanság mivel én zongorázni is tudok meg még a hangom is jobb az övénél. Én erre csak annyit feleltem, hogy ő sokkal szebb nálam, de ez egyáltalán nem volt ínyére szóval inkább hagytuk az egészet. Végül az idő annyira elhúzódott - miután egyik hülyeségből jött a másik -, hogy El nálam maradt éjszakára. Egy pillanatra eszünkbe jutott az éjszakai fürdőzés, de mivel a kert egy csatatér és a medencéből is le van eresztve a víz ezért ez nem valami megoldható...

- Tudod... - kezdtem mikor már az ágyban feküdtünk és mind ketten a plafonon levő érdekes mintákat fürkésztük. - Igazából nem is tudom, hogy ezt most miért mondom el neked - nevettem fel kínosan. El felém fordult én pedig zavaromban a takaró szélét markolásztam.

- Most már mond el ha belekezdtél! És azért mert barátok vagyunk - mosolygott biztatóan majd, hogy megerősítse állítását bólintott is egyet.

- Olyan furcsa ezt hallani valaki szájából, hogy barátok vagyunk - mondtam fájdalmas arckifejezéssel. Rossz volt, rossz volt a tudat, hogy eddigi életem alatt nem volt senki, akit barátomnak mondhattam volna.

- Yas! - rivallt rám - Itt mindenki a barátod. Még ha te ezt nem is veszed észre. Igaz nem régóta vagy úgymond az 1D családban, de mi itt mindig itt vagyunk a családtagoknak és miután 2-3 alkalommal már befogadtál minket és elnyerted a szívűnk - egyeseknek túlságosan is -, te is családtag lettél. Fogadd el, hogy vannak, akik szeretnek - mosolygott biztatóan.

- Viszont egyesek egyenesen utálnak - motyogtam szomorúan.

- Zayn se utál... - forgatta a szemét. Tényleg ennyire kiszámítható vagyok?! Vagy csak kézről-kézre megy ebben a családban az információ? - Úgy látom nem hiszed el, de nemsoká te is meglátod.

- Szeretem... - mondtam majd mind a ketten oldalra fordultunk és elvitt minket az álom.

Másnap reggel – na jó, ez durva kifejezés mivel volt az dél is… -, fáradtan nyújtózkodtunk egymás ellenében éjszakai alvó társammal az óriási ágyban. Kinyújtotta karjait majd az ágyra nyomta.

- Aaaaaa! Milyen pihe-puha ez az ágyikó – dörgölőzött hozzá, amin én csak egy jót derültem. Igazán aranyos volt.

- Én is imádom – mondtam mire ő is elnevette magát.

- Nem gondolod, hogy enni kéne? – mosolygott sejtelmesen.

- A süti! – pattantam fel majd mind a ketten a hűtő felé kezdtünk szaladni. Mikor elé értünk gyorsan kikaptuk belőle a süteményt és felvágtuk. Mind a ketten egy jó nagy szeletet tettünk a szánkba.

- Mm… ez… nagyon… - próbáltam beszélni a tele számmal.

- Phinom! – fejezte be, de közben neki is potyogtak ki a süti darabkák a szájából így gyorsan elé kapta a kezét, amin meg elkezdtünk röhögni, amitől megint jött volna kifelé a kaja, de ezúttal nekem is. Miután sikeresen egymástól elfordulva elfogyasztottuk az élelmet, egy mély levegő után egymás felé fordultunk. Próbáltuk megtartani az én-teljességgel-komoly-vagyok formát, de nem igazán jött össze így már-már sírva és csapkodva borultunk a nappaliban lévő kanapéra. Azért, hogy ne csak sütit „reggelizzünk” összedobtunk valami normálisabb kaját is. Szóval épp ennek az elfogyasztásán dolgoztunk, amikor is megszólalt a csengő.

- Na ez ki lehet? – húztam fel a szemöldököm. Mióta lettem én ilyen keresett ember? Nem várok senkit, akkor meg? Talán Doniya vagy esetleg Danielle? – Áthívtad a lányokat? – érdeklődtem Eleanortól.

- Dehogyis – rázta a fejét. – Akkor megkérdeztelek volna előtte.

- Ez igaz… Hm… - gondolkoztam, mire megint megszólalt a csengő. Megforgattam a szemeim majd felpattantam helyemről és az ajtó felé vettem az irányt. Újabb csengetés… - Megyek már! Megyek már! – tettem fel védekezően a kezeim és nagyot sóhajtva kinyitottam azt. Kérdem én, miért mindig egyáltalán nem várt személyek bukkannak fel az én csodálatos kis ajtómban? Most ő is miért van itt? Még egyszer-kétszer belém szeretne rúgni?

- Szia – suttogta alig hallhatóan. Szemeivel cipője orrát kémlelete. Fekete farmer és egy Obey-es felső és sapka volt rajta. Ahhhh! Miért néz ki ilyen jól? Viszont ami annál is jobban meglepett, hogy itt van az az volt, hogy a kezében az én magas sarkúim tartotta.

- Oh Zayn! – hallottuk meg El hangját mögülem mire mind a ketten felé kaptuk a fejünk. – Te, hogyhogy itt? – csodálkozott ám valami mégis furcsa volt benne. Belül éreztem egy kisebb késztetést arra, hogy a kezemmel fogott ajtót az orrára csapjam, de valamiért mégse tettem meg.

- Csak… visszahoztam a cipőket – makogta, miközben ide-oda nézett mintha keresné az említett tárgyakat majd mikor szeme megakadt a cipőkön gyorsan felemelte és rámutatott.

- Minden világos – mondta El majd beljebb húzta Zaynt én pedig csak sokkoltan álltam az ajtóban és figyeltem, ahogy El megkínálja sütivel majd a szobámba tereli. Most ki is itt a házi gazda. Gyorsan megráztam a fejem, hogy kikerüljek a kábulatból majd Zayn után rohantam a szobámba. Ő a kanapén ült és már épp szólásra nyitottam volna a szám, amikor El betoppant a tálca sütivel a kezében.

- Nagyon finom lett. Nyugodtan egyél – tette le elé aztán megcsörrent a telefonja. Felvette és mondott pár szót. Biztos sietnie kellett valahova, mert csak annyit mondott, hogy máris ott van. – Sajnálom srácok nekem most mennem kell, de ti csak beszélgessetek.

- De hát mi történt? – próbáltam kicsikarni belőle egy picivel több infót.

- Louis hívott, hogy menjek, mert… - mondta miközben egyre jobban hátrált -, mert… Bocsi – intett majd bezárta maga mögött az ajtóm. Szó szerint! Kész kulcsra, nincs se ki, se bejárás! Megölöm! Felpattantam majd az ajtóhoz rohantam és elkezdtem dörömbölni.

- El! Eleanor! Nyisd ki az ajtót! Nyisd ki ezt az átkozott ajtót!

- Sajnálom, de meg kell beszélnetek ezt a dolgot! Majd… majd ha kibékültetek, akkor visszajövünk! Van rá körülbelül 4 napotok vagy nem tudom… Sok sikert! Kiabálta majd hallottam távolodó lépteit. Fejem az ajtónak döntöttem majd kétségbeesetten csúsztam le egészen a földig majd leültem elé.
- Legalább kaját azt hagyott – vont vállat Zayn majd bekapott egy falat sütit. Ezt nem hiszem el!

Bocsánat, hogy csak most tudtam hozni annak ellenére, hogy már kedden megírtam! De sajnos koliban hétköznap nem tudom feltenni, mert nincs laptopom vagy ilyesmi csak a telefon azzal pedig nem tudom teljesen leellenőrizni :\ Tudom, hogy megint elég sokat kellett várnotok és nem nagyon van mentségem... Amint tudom elkezdem a következő részt :) Minden esetre remélem, hogy nem bánjátok, hogy ennyit kellett rá várni és legalább félig-meddig kielégítő részt tudtam írni nektek :$ Mindenkinek csodálatos hétvégét és jó második félévet kívánok :D 

Minirigó xX

†Part 24†

*Yasmine szemszöge*

Az ajtóban álltunk. Anya, apa, James és én. Már legalább 1 órája kérleltem őket és hisztiztem azért, hogy vigyenek magukkal. Hisztiztem? Oh, bocsánat, azt hiszem elég finoman fogalmaztam. Tudom, hogy ez gyerekes és szánalmas, de egyszerűen nem tudok itt lenni. Zayn nélkül olyan, mintha nem kapnék levegőt. Egyszerűen fulladozok nélküle és erre még az is rátesz egy lapáttal, hogy tudom ő legszívesebben eltüntetne a föld felszínéről. Ennek ellenére én még mindig hiú reményeket fűzök hozzá... Bár tudom ebből úgyse lesz semmi. Semmi, mert én örökre elvágtam magam előtte. Még csak nem is az én hibámból - oké az én kezem is benne van, de nem olyan mértékben -, hanem a szüleink hibájából... És mind ezek mellett én most mégis ahhoz a két emberhez fordulok menedékért, akiknek tövig benne van a keze. Ez talán szánalmas és kétszínű, de egyszerűen még mindig jobb velük az élet egy másik országban, mint itt ebben a fojtogató környezetben. Szóval igen. Leszek szánalmas és kétszínű csakhogy nekem valamivel jobb legyen. Még ha csak millimétereket is, de a távolság engedne a nyakam körüli kötél szorításán. És ki tudja, talán megismerkednék egy normális pasival, aki mellett boldog lennék és végleg kiverhetném a fejemből ezt a hülye házasságot! A szüleink akkor már úgyse tudnának mit kezdeni... Se én se Zayn nem akarja ezt. Manapság már nem abban a világban vagyunk, hogy tudjanak minket befolyásolni, nem de bár?

- Ayesha nem és kész! Már ezerszer letisztáztuk, hogy nem megoldható, hogy velünk utazz - szólalt fel erényes hangon apám mire én egyet nem értésem jeléül dobbantottam egyet lábammal.

- Miért nem érted ezt meg kincsem? - simogatta volna meg anya az arcomat viszont én ezt nem néztem jó szemmel így lesöpörtem kezét arcomról. Ő csak megszeppent cselekedetemtől.

- Ti! Ti! Egyedül TI vagytok az oka annak, hogy ide jutottam. TI nem értitek meg, hogy ez a helyzet engem ki készít és menekülni akarok innen! És még ti mondjátok, hogy nem értelek meg titeket?! A saját szüleim vagytok. Tudjátok ti mivel jár egy gyerek?! Mert nem hiszem! - váltott át idegesen csengő hangom hisztérikussá - Mindent meg kéne tennetek a boldogságom érdekében és mellettem állni, vigyázni rám, segíteni a bajban. Ott kellett volna lennetek mikor beteg voltam és ápolni engem, esténként altató dalokat énekelni, hogy hamarabb elvigyen az álom. Éjszakánként megnyugtatni ha rossz álmok gyötörtek és meghallgatni bármi problémám van - törtek elő könnyeim majd patakokban kezdtek el hullani. Mostanában mindig és mindig csak sírok. Kész érzelmi roncs lettem és az egyetlen, aki ezt észreveszi az...

- James - mondta apa mintha csak olvasott volna a gondolataimban, habár ez a mi családunkban elég lehetetlen... - Tudod részben azért is vettük fel, hogy ott legyen veled. Ő volt ott helyettünk. Szóval nekem ne mond azt, hogy nem foglalkoztunk veled!

- Szerinted James mindent megold, helyettesít és kárpótol?! - ordítottam torkom szakadtából és csak remélni tudtam, hogy James nem veszi ezt magára.

- Én ezt nem hallgatom tovább! Most elmegyünk. Zayn miatt maradnod kell! Kompromisszumra kell vele jutnod! Szépen elmondod neki az okokat, hogy miért jobb befektetés számára ha veled van és nem azzal a nőcskével - köpte a szavakat.

Ők még tényleg ezen vannak fent akadva? Nem értik meg, hogy minden el lett cseszve? Hogy ezen már nem lehet javítani.

- Látjátok? Ebből látszik, hogy nem ismeritek őt! Neki mindennél többet ér a családja és a szerelme! Nem lehet megvesztegetni "néhány" ropogós dollárral!

- Úgy érzem jobb is, hogy magadra hagyunk! Legalább lesz időd elgondolkozni a dolgokon, amiket most kiejtettél a szádon, és amikor visszajövünk térden állva fogsz könyörögni a megbocsátásunkért! - mondta apám teljes megvetéssel hangjában majd bőröndjét felkapta és ki rontott az ajtón. Én csak lesokkoltan álltam és néztem a hűlt helyét. Most tényleg azt mondta amit, vagy csak én értettem rosszul? Esetleg nem akarom elhinni és inkább figyelmen kívül hagyom mindazt, amit mondott, hogy nehogy itt rögtön belehaljak a fájdalomba? Anyám egy szomorú tekintetet küldött felém majd sarkon fordult és most először kimondta azt a bizonyos szót, amit még sohasem hallottam tőle.

- Sajnálom... - mondta, de olyan halkan, mintha csak a szél suhant volna el a fülem mellett. - Mindent... - suttogta majd kilépett az ajtón. Zokogva a földre rogytam. Nem tudtam mit tehetnék ezért csak sírtam és sírtam miközben arcom kezeimbe temettem. Miért ilyen feneketlen az én könnycsatornám? Idő közben James mellém guggolt majd kicsit átölelt és simogatásával próbált nyugtatni. Nem ment neki. Legalábbis nem úgy, ahogy szerette volna. Tudtam, egyszerűen éreztem, hogy komolyan gondolja. És ezt a sajnálomot nem csak a mostani veszekedésre érti, hanem minden egyes apró dologra, amit tett vagy épp nem tett meg. Egy részem örült neki, hogy legalább az egyik szülőm tanúsított némi együttérzést viszont a másik szomorú volt. Szomorú mégpedig azért mert tudtam, hogy anya nem tud kiállni apával szemben. Jól tudtam, sőt mindannyian jól tudtuk, hogy milyen apa. Könnyen elborul az agya és szereti ha minden úgy alakul, ahogy azt ő akarja ez pedig most nem jött neki össze. Egyáltalán nem. Azt remélte, hogy mikor ide jövünk szépen egymásra találunk Zaynnel és rögtön meglesz köztünk az összhang. Hogy Zayn tudni fogja miért vagyunk itt, hogy nem lesz barátnője és, hogy csakúgy, mint én ő is beletörődik majd a sorsába. De nem így történt. Zayn semmiről nem tudott és még barátnője is volt. Aztán rájött és teljesen kibukott. Meg utált mindenkit. Mindenkit, akinek a keze csak egy kicsit is benne volt ebben az egészben. A legjobban pedig engem. Engem, aki ugyan olyan áldozat ebben az egészben, mint ő. És, hogy miért is lettem én az utálat magja? Talán azért mert én voltam az, aki miatt el kellett volna hagynia a barátnőjét, és akihez hozzá kellett volna mennie... Túl sok dolgot kell elviselnem ezért a nyomorult életért. És ez alatt most nem gondolok az öngyilkosságra. Inkább csak a menekülésre. Elmenekülni valahová, ahol az égvilágon senki nem talál rám. Csak lennék a saját kis világomban és elfelejteném az összes gondom. Megismerkednék új emberekkel, végre lennének igaz barátaim... Cöh. Ez is milyen jó már nem? Sose voltak igaz barátaim... Rendben ott volt Javeria, de ő se tudott rólam szinte semmit. Nem véletlen, hogy most se tartjuk a kapcsolatot... És ez is miért van? Mert Mr. Malik miatt még rendes iskolába sem járhattam így nem ismertem szinte egy velem egykorú embert sem... Mindig csak otthon ültem és tanultam vagy felkészültem a házas életre. Még csak házi kedvencem sem lehetett! Pedig mennyire szerettem volna egy nyuszit vagy egy kutyust, esetleg egy macskát... De nem nekem még ez se adatott meg. Köszönöm neked Földanya, hogy ilyen csodás élettel jutalmaztál! És itt állok meg, mert nem akarok megint olyan szörnyűségeket álmodni, mint azon az elcseszett napon.

- Miss Kassar - emelt fel a földről James. Ki más? Végül is mindig ő állít fel ha padlóra kerülök, mert más nem igen foglalkozik velem... Ez a szörnyű igazság. Szóval sajnos vagy nem sajnos, de teljesen magamra vagyok utalva. - Ne sírjon. Nem érdemlik meg, hogy sírjon értük - mondta mire én keserűen felnevettem. A főnökei és most pont őket ócsárolta - még ha nem is szó szerint -, a lányuknak. Egy határozott mozdulattal töröltem le szemem alatt tanyázó könnyeim majd beszívtam a levegőt.

- Igazad van. Soha semmit nem tettek azért, hogy sírjak értük. De egyszerűen túlságosan fáj... - vettem fel egy szomorú mosolyt. - Én most megyek. Egyedül szeretnék lenni. Köszönöm James - mondtam majd egy őszinte szeretetteljes ölelésben jutalmaztam. Először kissé meglepődött és nem tudott mit kezdeni a helyzettel, de utána ő is átfonta rajtam karjait.

- Örömmel tettem kisasszony.

Meleg mosolya igazán megdobogtatta szívem.

- Ó és ezután szeretném ha csak Yasmin vagy Ayesha lennék. Ne te kisasszonyozz meg ilyesmi, mikor csak ebben az 5 percben is többet tettél értem, mint a szüleim. Hidd el, több jogod van ahhoz, hogy a keresztnevemen szólíts.

A titkos kertben folytattam a magamba zuhanást. Már legalább 2 órája itt lehettem. És, hogy mit lehet egy ilyen helyen 2 óráig csinálni? Elmélkedni. Igen legalább azóta a dolgokon gondolkozom és nem értem, hogy miért kapom ezt. Igaz mostanra már eléggé túltettem magam az előbbi kis jeleneten és tudtam jó dolgokra is koncentrálni. Viszont  ez most tényleg mélyen érintett. Hogy várhatja el tőlem a saját apám, hogy térden állva esedezzek a bocsánatáért? Nekem ez már túl sok. Egyszerűen nem bírok el ennyi teherrel a vállamon. És senki sincs, akivel megoszthatnám. Tudom, hogy Doniya azt mondta hozzá bármikor mehetek, legalább gyakorolja a dolgokat... De nem állíthatok csak úgy be. Nagyon kínos lenne a szülei előtt a történtek után és, hogy csak úgy elrohantam köszönés nélkül. Plusz nem szeretném Doniyat ennyire beavatni a dolgokba. Úgy érzem azok után, ami történt, már nem lehet közöttünk olyan kapcsolat, mint reméltem. Liamhez pedig kockázatos menni és ő is ugyan az a tészta, mint Do. Túl közeli kapcsolata van Zaynnel. Nem akarom, hogy még ha burkoltan is, de tudja, hogy teljes idegroncs lettem. Most minden oknál fogva hintázhatnékom támadt... Régen mindig kimentem a játszótérre és hintáztam. Az valamelyest megnyugtatott a nehéz időkben. Tekintetem hirtelen a régi hintára vándorolt. Igaz már egyszer elkönyveltem magamban, hogy az nem biztonságos, de egy próbát megér nem? Lassú léptekkel közeledtem az említett hinta felé. Mikor odaértem kezem óvatosan végig húztam rajta. Gyorsan lesöpörtem a rajta levő leveleket és egyéb nemkívánatos dolgot. Tartva az esetleges balesetektől kimért mozdulatokkal foglaltam helyet. Mihelyt leültem a hinta megnyikordult én pedig a félelem miatt amilyen sebesen csak tudtam felálltam onnan. Aztán jött a felismerés. Anyáék legalább két hétig nincsenek itthon, ami épp elegendő idő arra, hogy megcsináltassam a kertet és ezzel még új hintát is szereznék magamnak. Ötletem annyira tetszett, hogy rögtön neki is kezdtem a megvalósításának így hát a nappaliban kötöttem ki, ahol James nézte a tv-t. Igen én meg szoktam neki engedni. Milyen furcsa, hogy egy 20 éves lány ad engedélyt egy ötvenes éveiben járó férfinak arra, hogy nézze a tv-t.

- James - szóltam.

- Igen? - fordította felém fejét miközben egyik kezével megállította a filmet a másikkal pedig egy marék kukoricát tömött a szájába.

- Nem szeretnél elmenni  pár napra valahová? - érdeklődtem.

- Már régóta gondolkozom rajta, hogy elutazok Görög országba, de nem volt szívem itt hagyni önt - beszélt félig teli szájjal.

- Téged - javítottam ki majd folytattam. - Akkor most itt a lehetőség. Szabad napot kapsz egy hétre! - közöltem vele az örömhírt. - Ja és légy szíves szólj a többieknek is, hogy egy hét szabadságot kaptak. Természetesen fizetéssel együtt. Örök hálám - kacsintottam majd elindultam a szobám felé.

- De... Hogy és miért? - értetlenkedett.

- Az most mindegy - legyintettem. - Ne kérdezd, csak élvezd - intettem és ezzel együtt szobámba kuporodtam. Miután az interneten megtaláltam a legszimpatikusabb vállalatot a titkos kertem felújítására már tárcsáztam is a számukat.

Két nappal betelefonálásom után - persze jó pénzért - kijöttek a vállalat emberei, természetesen nem kevés cuccal. És mindezt az én csodálatos kiskertbe vezető ajtóm elé kellett betenniük. Ez engem már csak azért is zavar, mert eltakarják a kilátást plusz így nem tudok könnyű szerrel közlekedni a házban. Igen tudom, hogy ott van a másik ajtó is, amin kijuthatok, de jobb volt mikor ehhez nem kellett kimennem a szobából. Persze így is ki tudok itt menni csak kissé macerás, ahogy minden lehetséges kis résen át kell másznom... De szerencsére nemsokára készen lesznek. Ha minden igaz és ajánlom nekik, hogy az legyen! Épp a megmaradt oreos kekszem darabjait küldtem volna a halálba miközben valami idétlen tehetségkutatót lestem a tv-ben, amikor meghallottam csengőnk jellegzetes hangját. Vonakodva felálltam az ágyamról majd az ajtóhoz csoszogtam. Halványlila gőzöm se volt róla, hogy ki lehet az, aki engem keres. Még csak nem is hívtam át senkit. Sőt nem is nagyon van kit áthívnom így mikor kinyitottam az ajtót olyan meglepett képet vágtam, hogy az hihetetlen. Egy olyan ember állt ott, akiről még csak meg se fordult volna a fejemben, hogy meglátogat. Még mindig csak pislogtam az ajtóban álló személyre így kénytelen volt ő megtörni a köztünk levő csendet.
- Ennyire meglepő, hogy itt látsz? - mosolygott mire én arrébb álltam és beengedtem otthonomba.

Már meg is írtam a következő részt. Olyan büszke vagyok magamra kedves olvasóim *-* Tudom, hogy ez most kissé lapos rész lett. Mármint semmi olyan hű, de izgalmas nincs benne viszont a következő rész már jobb lesz ^^ Azért remélem tetszett :$ Mindenkinek további szép napot :D

Minirigó xX

†Part 23†

*Zayn szemszöge*

A kanapén ültem, lábaim a dohányzóasztal tetején helyezkedtek el rajtuk pedig az édesen szunyókáló Layla buksija. Nem nagyon volt ötletünk, hogy mit kéne csinálni így hát helyet foglaltunk a tv előtt és Lay valami ritka unalmas műsorra kapcsolt. Nem is csoda ezek után, hogy így bealudt... én pedig még mindig szenvedek és ezt a semmit mondó valamit bámulom. Tudom, megtehetném, hogy elkapcsolom csak hát a távirányító túl messze van innen. Mármint nem túl messze, de csak úgy érném el ha elkezdek mocorogni meg ilyenek, akkor pedig barátnőm biztosan felébred... Régen valahogy totál megvoltam azzal a szórakozási formával, hogy néztem, amint békésen alszik. Órákat is eltöltöttem volna azzal, hogy csodálom és ujjaim újra és újra végig szántom szőke fürtjein. Most viszont… - még ha akaratlanul is -, minden egyes pillanatban a barna selymes haj, azok a tökéletes ajkak és az óriási bambi szemek jutnak eszembe. Mennyi érzelmet tükröztek már felém ez alatt a kis idő alatt, amit együtt töltöttünk. Találkozásunk alkalmával a zavartság leplezhetetlenül megmutatkozott benne aztán mikor Niall meg akarta ölelni felcsillant a félelem. Mikor a kocsit vettük páratlanul csillogtak a boldogságtól, a London Eye-on pedig a megértés jeleit véltem felfedezni benne. Mikor megettem előle az utolsó pillecukrot mérges volt, a játszótéren szégyenlős pillantásait kaptam el, zongorázás közben mindig olyan nyugodt és békés, ezt viszont nem lehetett elmondani róla miközben karjaimban tartottam és nyugtattam őt a lidérces álmai miatt. Akkor rettegett… És, hogy mi volt a legrosszabb? A sírás. Sírt. Méghozzá miattam. Azt hittem megszakad a szívem miközben gyönyörű barna szemeiből megindult az óriási könnyáradat és pár pillanatot sem várva, megállás nélkül követte az egyik csepp a másikat. Nem tehettem semmit. Semmit, mert sértette volna a büszkeségem… Lehet hagynom kellett volna a francba és oda menni hozzá, megnyugtatni és elmondani, hogy ne sírjon mert itt vagyok és minden rendbe jön? De már késő ezen bánkódni. Ami megtörtént az megtörtént… nem tudok ellene tenni csak helyre hozni. De mikor leszek én képes minden vele szemben ejtett hibám jóvátenni?
Gondolatmenetemből Pamacs rántott ki, ahogy fejével gyengéden meglökte kezemet.

- Mit szeretnél? - kérdeztem. Igen egy kutyához beszélek... Nem baj a kutyás vagy cicás emberek biztosan megértik ezeket a dolgokat. Kicsit megsimogattam a fülét, amitől még jobban hozzám dörgölőzött. Kis aranyos. Ha netán elválnának útjaim a gazdájától nagyon hiányozni fog.

- Áh, szóval csak egy kis kényeztetést mi? - vontam fel a szemöldököm mire aprót bólintott. Nagyon okos kutya. Ami most nekem épp kapóra jön – gondoltam. Ki hinné, hogy egy kutya segíthet megoldani az ember problémáit még akkor is ha csak a piciket.

- Pamacs ugye nem szeretnénk, hogy a gazdi felkeljen? Mert szerintem nem szóval legyél aranyos és hozd ide nekem a távirányítót légy szíves – mosolyogtam rá miközben még mindig simogattam, de nem reagált semmit. Ne már!

- Ha ide hozod rengeteget foglak simogatni jó? – próbáltam vele egyességet kötni mire hirtelen megindult majd szájába vette az említett tárgyat és az ölembe tette. Micsoda kis sunyi…

- Nyálas – vágtam egy fura fintort majd két újjal jó pozícióba helyeztem a távirányítót és átkapcsoltam a megfelelő csatornára.

- Okos kutya – vakargattam és simogattam továbbra is. Ezt a tevékenységet egészen addig folytattam míg Layla fel nem kelt és kezdett ő foglalkozni a szőrös barátunkkal. De hát erre elég sok időt várhattam…

A kapu kinyílt én pedig lassan behajtottam az óriási udvarra. Layjel úgy döntöttünk, hogy ma nála töltöm az éjszakát, de hát ahhoz kellenek a cuccaim. Mert addig okés a dolog, hogy én adok neki ruhát estére ellenben az, hogy ő ad nekem már korántsem olyan jó ötlet... Szememmel végig futottam az udvart és egy olyan autón állapodott meg, amin lehet nem kellett volna. Testemen érzelmek sokasága áradt végig. Most legyek boldog, mert itt van, amit hiányoltam? - kérdeztem magamtól. Nem, sajnos nem tudok az lenni. Egyáltalán nem tetszett annak a kocsinak a látványa. Mit keres ő itt?! - bosszankodtam miközben kezem meg feszült a kormányon. Nem kellett volna ide jönni.

- Minden rendben? - simított végig kezemen barátnőm mire enyhült a szorításom.

- Persze - mosolyogtam rá. - Minden a legnagyobb rendben van.

Bárcsak minden úgy lenne. Leállítottam a motort és kiszálltunk az járműből.

- Biztos bejössz? Nem leszek sokáig.

Reméltem, hogy a kocsiban maradásra tudom bírni ezzel meg kímélve őt és Yasmint is a csodás találkozástól.

- Igen. Már régen láttam Liamet, szeretnék neki beköszönni - villantott meg egy halvány mosolyt.

- Jól van akkor - válaszoltam lemondóan majd kezén fogtam és elindultunk befelé. Kimért mozdulatokkal nyomtam le a kilincset és léptem be az ajtón. Rögtön kiszúrtam Yas egy újabb halálba vezető költeményét és nyeltem egy nagyot. Egyébként is, hogy a fenébe tud ekkora magas sarkút viselni? Én biztosan kitörném benne még a nyakam is. Egy is sok lenne nem még annyi, mint amennyi neki van. Egy élet nem lenne elég megszámolni szerintem…

- Oh - szúrta ki Layla is. - Talán Danielle lenne itt? - kíváncsiskodott mire csak megrántottam a vállam. Nem én leszek az, aki beavatja őt a dolgokba. Nem érzek rá felhatalmazást. Liam majd ha akarja szépen bevallja mindenkinek a dolgokat. Elkezdtük levenni a cipőnket és hirtelen az előbb említett személy jelent meg előttünk.

- Hellósztok - nyomta meg a két l betűt meglepettségében.

- Bocsi, nem tudtuk, hogy társaságod van - sajnálkozott Layla. - Nem is tudtam, hogy Daninek új kocsija van.

- Nem is...

- Akkor?

- Az most nem számít - szóltam közbe és ezzel együtt megragadtam a mellettem álldogáló lány karját. – Menjünk a cuccaimért – mosolyogtam. Igen szépen feljön velem így nem fog találkozni egy bizonyos aljas nővel… Nem lesz probléma.

- Igazából – fejtette le karom Liam. – Jobb lenne ha itt maradna. Régen találkoztunk már ugye? – fordult Lay felé, aki bólintott. – Na látod? Szóval majd én elleszek itt vele, míg te oda fent vagy. Hidd el nem lesz gond.

Ekkor rájöttem, hogy Yasmin nincs a nappaliban, de akkor hol lehet? Minden esetre nyugodt szívvel adtam át barátnőm.

- Édesem, akkor te maradj itt, én mindjárt jövök.

Gyorsan megindultam az emelet felé, közben hallottam, ahogy a házigazda megkínálja új vendégét minden féle hülyeséggel. Magánál van ez? - gondoltam. Yasmin teljesen össze fog törni, ha netalán tán találkoznak... Vagy Liamnek épp ez a célja, hogy ők ketten összefussanak? De az istenért! Milyen cél ez?! Malik most nincs időd ezzel foglalkozni! Csak siess. Az ideiglenes szobámba trappoltam majd előkaptam a szekrényemből egy kisebb táskát. A szükséges cuccaim pakoltam csak be. Végül is csak egy éjszakára megyek, még véletlenül sem ott élni. Szűk 10 perc alatt készen is voltam. Épp mentem volna ki a szobából, amikor tudatosult bennem, hogy a slusszkulcsom az éjjeli szekrényen hagytam. Ahogy vettem volna el a nagy sietségben lelöktem a mellette elhelyezett poharat, ami ripityára tört ráadásul víz is volt benne. Hát ilyen nincs! Iparkodva kezdtem összeszedni a törött darabokat eléggé kevés sikerrel.

- Aaa! - kiáltottam fel majd elkaptam a kezem. Sikeresen beleállt egy üvegszilánk... Bassza meg! - szitkozódtam és elkezdtem rázni a sértett testrészem, hátha attól jobb lesz. - Csak én lehetek ilyen szerencsétlen...

- Úr isten mi történt? - csapódott ki az ajtó és egy barna ciklon rontott be rajta. - Zayn - makogta és fájdalom suhant át arcán. Szemét végig vezette rajtam majd vérző kezemen állapodott meg. Aggódó tekintettel szelte át a köztünk levő távolságot és elkapta kezem. - Jobban kéne vigyázni!

- Ezzel nem segítesz, tudod?!

- Ki mondta, hogy segíteni akarok és nem csak jót derülni a fájdalmadon? - kérdezte némi megvetéssel hangjában. Én viszont jól tudtam, hogy neki is legalább úgy fáj, mint nekem.

- Akkor menj. Senki nem kérte még csak azt se, hogy be gyere a szobába. Sőt arra se kértelek, hogy megjelenj az életemben.

Ezt a helyzetet most pont olyannak éreztem, mint mikor az ember megkap valamit, amiért évek óta vágyódik és nem fogadja el. Mert nem rég történt közte és az adakozó fél között valami, amiért az sértené a büszkeségét. Így inkább bolond módjára szenved és visszautasítja. Még úgy is, hogy tudja egész életében bánni fogja. De még mindig ott van az a fránya önérzet így inkább szenved és megtagadja magától azt, ami számára szinte az életet jelenti. Igen én vagyok az a bolond. De sajnos nem tudok mást tenni. Jelenleg a büszkeség és a fájdalom, amit érzek, elnyomja a szeretetem…

- Miért gondolod, hogy ehhez a kérésedre van szükségem? - vágott vissza miközben a fürdőbe sétált egy elsősegély dobozért. Leültetett az ágyra majd helyet foglalt mellettem és óvatosan elkezdte kezelni az újonnan szerzett sebemet. Idő közben fel-felszisszentem, ahogy próbálta kiszedni a szilánkot.

- Nem tudnád óvatosabban?! - förmedtem rá.

- Ennél óvatosabban lehetetlen... – nézett mélyen a szemembe. Pár pillanatig csak néztük egymást, de aztán megszakítva a pillanatot elkaptam a fejem.

- Neked talán lehetetlen. Egyszerűen nem értesz hozzá!

- Oké - állt fel védekezően maga elé helyezve kezeit. - Szólj a kis barátnődnek és majd megcsinálja ő! -  indult ki.

- Ne! - kaptam ép kezemmel utána. - Azt akarom, hogy te csináld.

Felsóhajtott majd újra helyet foglalt. Kezébe vette az eszközt és egy váratlan mozdulattal kirántotta mire én ordítottam egy kisebbet erre ő megforgatta barna szemeit. Most miért kellett ilyen durvának lennie?!

- Neked könnyű, nem a te kezedbe állt bele...

Ezt csak elengedte a füle mellett és elkezdte fertőtleníteni. Erre én megint felszisszentem, amit ő egy rosszalló pillantással díjazott.

- Nem bírod ki ugye?

- Mit?

- Hogy ne sziszegj! Hány éves vagy 5?

Ezek után már egy hangot nem adtam ki csak figyeltem. Minden egyes négyzetcentijét tanulmányoztam és rá kellett jönnöm, hogy tökéletes. Igen számomra ő az.

- Ha nézel, nem tudom csinálni...

- Nem téged nézlek. Azt nézem, hogy mikor leszel kész.

- Most - tette le a kezem majd felállt. Mi? Ilyen hamar?

- Nem köszönöm meg - mondtam egy gúnyos mosollyal.

- Ez csak természetes, hiszen nem kértem - köpte oda majd könnyed egyszerűséggel ott hagyott egyedül. Tehetetlenségemben egyet rúgtam a közelemben levő székbe. Itt kellett volna tartanom. Magam mellett… Hülye! Minden cuccom megfogtam és elindultam lefelé azonban a fürdőszobából halk szipogást hallottam. Hagyd Zayn, nem a te dolgod - gondoltam majd elhagytam az emeletet, de szívem majd kiszakadt a helyéről.

- Mindened megvan? - kérdezte barátom miközben vettük fel a cipőnket.

- Igen. Majd holnap jövök - válaszoltam.

- Hogy tudtad egyedül leápolni? - kérdezte Lay a kezemet fogva.

- Nem volt könnyű, de sikerült... - hazudtam mire Liam sunyi mosolyra húzta ajkát. Igen Yasmin volt, de Laylanak nem kell tudnia róla.

- Máskor vigyázz jobban! - dorgált.

- Oké anya - mondtam és egy puszit nyomtam az ajkaira. Már szálltam volna be az autóba, amikor beugrott egy kép, ahogy Yas sír.

- Mégis ott hagytam valamit - vakargattam a tarkóm. - Sietek.

Felrohantam a másodikra és figyeltem a hangokat. A fürdőből még mindig zokogás jelei szivárogtak ki. Egy határozott mozdulattal benyitottam. Ayesha volt az. Sírt. Megint miattam.

- Sokkal szebb vagy ha mosolyogsz és azt jobban is szeretem - vallottam be neki mire ő keserűen elnevette magát.

- Bűntudat? - kérdezte.

- Egyszerű tény - jelentettem ki és megindultam kifelé.

- Zayn! - szólt így megtorpantam. Hátrafordultam és ott állt szemét törölgetve. Nekem kéne letörölni könnyeit és ölelésembe zárni, míg meg nem nyugszik. - Azért menj el orvoshoz.

Bólintottam és elhagytam a mai napra végleg azt a szintet. Lent Liambe ütköztem. Kezét mellkasomhoz nyomta ezzel megakadályozva, hogy tovább mehessek.

- Szereted - mondta nemes egyszerűséggel.

- Mondj újat - sóhajtottam. Igen, sajnos vagy nem sajnos, de tényleg szerettem azt a lányt. És, hogy mikor történt? Fogalmam sincs, csak jött és mindent a feje tetejére állított…
- Ő is szeret - közölte ugyan abban a hangnemben. Szívem erre óriásit dobbant. Nem reagáltam. Nem tudtam mit. Tényleg így lenne? De még ha igaz is és szeretjük egymást... Mit tehetnénk?

És befejeztem! Igazság szerint az ötletem megvan, de lusta vagyok leírni :$ Viszont eldöntöttem, hogy mostantól mindig ha lesz egy kis szabad időm rögtön írni fogok valamelyik történetemhez :D Reméljük tényleg így lesz és gyakrabban tudom majd hozni az új részeket ide és a másik blogomra is :) Egyébként kinek, hogy teltek az ünnepek? Nagyon, nagyon szépen köszönöm, hogy mindig kommenteltek nekem! Igazán hálás vagyok érte :3 Mindig elolvasom és annyira örülök neki, még a koliban is fel szoktam őket olvasni :D Annyira örülök, hogy ennyire tetszik nektek a blogom és, hogy ilyeneket gondoltok róla *-* Mindenkinek csodás 2014-et kívánok! ♥ Apropó, hogy tetszik az új dizi? :$

Minirigó xX